erdély. az szerelem.

Gyerekkorom Wass Albert regényeit akarom. A Dószul Fulgerujt, a medvét, meg az egész tündérországot. Megmagyarázhatatlan módon korábban édesanyám hallani se akart a hátizsákkal, egyedül tervezett nagy erdélyi túráról. De én tudtam, hogy az argentin lájtos’ kalandok után már megkönnyebbülés lesz neki a medvevadászatom is. Szóval nem volt még meg a nagy túra, s nem is egyedül mentem, de megvolt az első lépés. S akkor mostmár keresem a telket lakni.

Szombat hajnalra érünk Kolozsvárra, és bár szétfagyok, és nem aludtunk a buszon, az autókban bömböltetett jó kis balkán mjuzik kárpótol mindenért, nem beszélve arról, hogy bár kezdetben nem nagyon találunk magyar szót, valahogy a néhány szavas kis román gyorstalpalóm csodával határos módon mindenre elég. Nem sok időt tölthetünk a városban a kövi átszállásig, és nekem három kikötésem van: ebből a temetőt meg a jó kis kajáldát ki is pipáltuk, külvárost fotózni meg majd megyek máskor. Egyébként meleg szeretettel ajánljuk a Nukát reggelire, a Bulgakovot úgy egyébként, meg a Kaja Tanyát is, ha hiányzik a mami főztje. Mindezeken túl a városnak egész egyszerűen varázsa van, és kész. Vég nélkül sétáltunk egész nap, és noha elértük a kimerültség egészen új szintjeit, úgy tűnik a kolozsvári utcákat nem lehet megunni. Minden kábelükkel együtt.

A vonaton már hallom azt az édes beszédet, amit életem végéig el tudnék hallgatni, úgyhogy nem is bánom, hogy irreálisan lassan haladunk, kábé annyira, hogy szerintem ha kiszállnék szaladni a vonat mellett, még úgy is én érnék oda előbb. Teljes sötétség van, senki nem mond be semmit, szóval csak az idő alapján próbáljuk behatárolni, hogy mikor érkezhetünk Csíkszeredára, de azért az meg annyira nem pontos. Szóval egy gyanús megállónál meg is kérdezem a kalauzbácsit, hogy most hol vagyunk. Mikor nagyon lassú hanglejtéssel azt feleli, hogy “hát a vonaton”, akkor érzem, hogy már egészen közel lehetünk, mert ez egy nagyon székely ember… Lassan meg is érkezünk, és nagyon olcsó taxival 5 perc alatt a szálláson vagyunk. Mi a Prince-ben szálltunk meg, amit ajánlunk is meleg szeretettel, mert nagyon olcsó, és mert irtócuki a személyzet, éjjel megígéri a fogadós néni, hogy reggelre megnézi nekünk, pontosan hogyan jutunk el a Szent Anna-tóhoz, mert félő, hogy az én román ismereteim szövegértés terén talán hiányosak voltak. Szépre is alusszuk magunkat, s reggel vágtatok le a recepcióra, s a néni közli, hogy az egyetlen aznapi busz már hajnalban elment, szóval így jártunk. Majd hétfőn. De addig meg nem maradhatunk. Kérdezgetem, hogy talán Tusnádfürdőről mehet-e valami, mert én úgy olvastam, hogy igen. Nos, azok a buszok szerinte most sincsenek, csak taxival mehetnénk, de az meg drága lesz. Ekkor eszembe jut a túraútvonal! “Áh, az esélytelen”-mondja, merthogy túl messze van, azt szerinte félreolvashattam. Azért mi felkerekedünk szerencsétpróbálni, és busszal elmegyünk legalább Tusnádfürdőig. Nagyjából fél óra az út, s addig is olvasgatunk néhány gyorstalpalót, hogy mit tegyünk, ha medvével találkozunk (hasznos infó námbör 1: még arra is van tanács, hogy mit tegyél, ha már rajtad van a medve… a nyakadat kell védeni…csak nem értem, hogy akkor már minek..na mindegy). Ebből tudjuk meg, hogy ha még elég messziről észreveszed, akkor “kezsölli” hátrálni kell. Szóval a legfontosabb megjegyezve: csak szépen lassan visszafelé, mintha mise történt volna, mint mikor lógás közben összefutsz egy tanároddal a városban. 

Megyünk mendegélünk a kisvárosban, találkozunk egy csoportnyi fiatallal. Kérdem, hogy hol a tó. Románok. Mondják, hogy jjaaaaaaaj, nagyon messze (ezt még angolul is elmondják a biztonság kedvéért), szóval felejtsük is el.

Megyünk mendegélünk tovább, s találkozunk két székely bácsival, akik épp elfoglaltan támasztják a kerítést. Kérdezem megint hogy hol a tó. Pontosabban, csak azt mondják már meg, hogy honnan indul a túraútvonal, és kész. Az egyik bácsi lassan végigmér (annyira nem is lassan, mert hamar végem van igazából), majd azt mondja: “Háát, én tudom, hogy hölgyeknek ilyen nem annyira szokás, de ha magácska azt a 2-3 óra meredek nem is túrát, hanem hegymászást most itt nekem teljesíti, akkor nyugodtan gondoljon magára ezután úgy, mint aki lovaggá van ütve.” Megköszönöm, de azért mégiscsak mondja már meg, hogy merre. Kérdi, hogy kivel. Rámutatok Nellire, hogy vele. “S a legények?” Mondom, hogy azok nincsenek. “Hát s a medvétől ki védi meg?” “Nem hinném, hogy a medvével szemben a legények sokat érnének, de majd sokat éneklünk, ne féljenek”- mondom tréfálkozva. A bácsi elkomolyodik: “Ez nem vicc. Pontosan hogy végig énekelni meg kurjongatni kell, ha már elindulnak”. S csak megmondja merre menjünk.

Még néhányszor útbaigazítanak, mondván, hogy ne menjünk már sehová, mert ma nem túrázik senki, még senkit se láttak, csak mi leszünk ketten, meg a medvék. De többen látják az elhatározást az arcomon, szóval ellátnak jó tanácsokkal (végig énekelni, kiabálni, 1 perc se teljen el csöndben; 4 előtt már bőven visszaindulni, mert hamar alkonyodik, s akkor már hiába dalolászunk; ilyesmi) és mi útra kelünk. Utólag belegondolva, nem is értem, mit gondoltam, és végképp nem értem, hogy Nelli miért követett végig majdnem zokszó nélkül (állítólag némán átkozott el sokszor).

De szóval csak elindulunk, és csak várjuk és várjuk, hogy végetérjen a meredeken felfelé ívelő, hegymászásra emlékeztető rész, de rá kell döbbennünk, hogy a székely bácsinak igaza volt, ez végig így lesz. Nem lehet bírni még végig dumálni is, ezért zenét kapcsolunk telóról jó hangosan, én meg megyek elől, s közben azért kurjongatok is ezerrel, ha épp úgy van, és általában úgy van. 

Az erdő lélegzetelállítóan gyönyörű, melegen ajánlom, hogy ha bárki célba veszi a Szent Anna-tavat, akkor azt ilyenkor, az ezerszínű aranyőszben tegye. Kicsit könnyebb is mászni minden erőt megfeszítve, meg átbuckázni a fadarabokon, ha közben személyes paradicsomban érzem magamat. Út közben arra gondolok, hogy a “kontramedvés” gyorstalpalót már vagy száz helyen megszegtük, mert csak ketten vagyunk az erdőben, meg nem túlzottan kitaposott úton járunk, szóval bevallom, sokáig féltem attól, hogy elcsesződött bennem ez a félelem-dolog, de akkor most így 24 év után kiderült végre, hogy a medvétől azért félek. Megyünk hát, mendegélünk, én elöl kb 10 méterrel, amikor az előttem lévő kanyarulatban egy békésen lazuló kisebb macit pillantok meg. Kezsölli hátraszólok Nellinek, hogy “az ott egy medve. visszafordulunk”. Nelli azt hiszi, hogy szivatom, de mivel tényleg elkezdek visszamászni a fán, ő is tüzetesen kémlelni kezdi a barna objektumot kezsölli hátrálás közben. Percekig tanakodunk, hogy medve-e, vagy nem, mert mondja, hogy szerinte nem az. Én meg mondom, hogy vannak élethelyzetek földön töltött éveink során, mikor a szerintem nem elég. És a medve-nem medve szituáció bizony pont ilyen. Szóval erre azért ne alapozzunk. Ekkor jut eszembe végre a “legény”, aki csak velünk tartott, és csak megment minket a medvétől (a bennem szunnyadó feminista itt örökre elaludt), mert a nyakamban lógó Gogol, életem férfija, a fényképezőgépem zoomja még a holdat is tisztán behozza, nemhogy a pár méterre fekvő medvét.

Nem medve. 1:0 Nellinek, szóval megyünk tovább. Mostmár kicsit sűrűbben meg hangosabban kurjongatok. Röpke két órával később csak megérkezünk a tóhoz. Egyszer azt mondta egy régi kedves barátom, hogy szerinte én nem is tudnék értékelni olyasmit, amiért nem kellett vért izzadnom. Ez itt most nagyon igaz. Azt hiszem, ha busszal odavisznek, akkor csak egy szép tó. De 2-2.5 óra kőkemény mászás, élet-halál küzdelem, meg csöndes és hangos átkok után bizony ez a világ legeslegszebb tava, és legfinomabb Silva söre (mondjuk az tényleg a legfinomabb eddig. bocs csíki).

Kábé egy órát töltünk az ősz paradicsomában, és Nelli közli velem, hogy ha visszafelé is megpróbálom berángatni az erdőbe, az immaditaley friendhip over! Nahát legalább sarkára állt, máris megérte 😀 Szóval én stoppoláson töröm a buksim, ő meg az überen. Odafönt kémleli a tájat, mikor odalép hozzá a vadőr: “mondja kisasszony, hallgatom”. Látom a zavarodottságot az arcán, hogy kiszaladt-e rajta szó, amit nem vett észre. Mondom neki, hogy a bácsi csak meghallotta a még meg sem fogalmazódott kérdését, végülis nem ritka az ilyen, csak hozzá kell szokni. Szóval kiböki hogy hát igen, azon tanakodunk, hogy hogy jussunk vissza. A bácsi odahív minket a térképhez, s felteszi a kérdést, ami a későbbiekben Nellinek a teljes bizonyosságot jelenti azt illetően, hogy mennyire megérte ez az egész, s hogy ezt akár mostmár akár bele is írhatja a CV-jébe. Mert megkérdi, hogy hogy jöttek kegyedék. Mi meg mondjuk, hogy a piroskeresztesen. S ekkor a székely, sokatlátott, erdőben élő vadőr kiböki életünk legnagyobb büszkeségét jelentő 3 szavát: “Na, az meredek.”

A bácsi elmesél még vagy 8 sztorit, hogyan jelzi az esőt a lyuk a sziklában, ő hogy markolta meg annak köszönhetően a kis Natika fenekét még fiatalon, meg miért sírdogál az a bizonyos Szent Anna (ezt amúgy olvassátok el). Meg még azt is, hogy miért jó, hogy az egyik unokája autószerelőnek tanul, mert így legalább el tudja majd tartani a másikat, amelyikről már túl korán kiderült, hogy nagyon intellektüelnek született. Lényeg a lényeg, elintézi nekünk, hogy a NAV visszafurikázzon minket a városba. 

Sötét van, kimásztuk a lelkünket, lejártuk a lábunkat, hideg is van, alig ettünk valamit. Betérünk hát a Székely Fogadóba. És igen. Megelevenedik a mese. Az összes olvasmányom. A kockás terítőkkel, a sárgás fényekkel, az édesen beszélő fogadós nénivel, a pirospozsgás arccal vitatkozó bácsikkal (szegény Jenő), meg a fa bútorokkal. Kitöltik a borunkat, kihozzák a forró levesünket, amiben annyi íz van, hogy még Frida Kahlot is kioktathatnánk vele, meg kihozzák a főételt, ami mellett még beszélgetni se tudunk. Szerintem valahonnan innen jöhet a mondás, hogy “magyar ember evés közben nem beszél”. Lehet, hogy a jellegtelen angol kaja igényli legalább a humort közben, hogy feldobja a vacsorát, de ez a parasztpityóka a szakács kedvence hússal egy teljes ember teljes jelenlétét kívánta. Ide más élmény már ne dugja oda az orrát.

Hulla fáradtan és szörnyen boldogan indulunk haza másnap. Még az udvarhelyszéki benzinízű borvizet is útba tudjuk ejteni a jóarc fuvarosunknak köszönhetően. Még az autóút is olyan különleges. Ilyen ez. Erdély. Az Szerelem.

You may also like

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *