“Ne zavard Isten álmát”

Bevallom, ez volt az első olyan utam, mikor kis félelemmel vágtam neki az ismeretlennek, és szinte örültem, hogy az ijesztő, félszemű babám is velem tart “lábatlankodni”. Nem tudom miért, talán mert egyre inkább beleásom magam a nőhelyzetbe itt, Argentínában, s mióta felébresztett a valóság, hogy minden 26. órában meghal egy nő szexuális erőszak miatt (azaz majdnem minden nap csak ebből az okból) már nem véd tovább a tudatlanságom, s kevéssé mászkálok este is. Vagy azért, mert kisebb városkákba mentem, amikről alig tudtam kideríteni valamit a netről. Vagy azért, mert az indulásomkor még nem tudtam, hogy melyik országba megyek. Vagy mert a régió különösen veszélyes, és mert az a provincia neve, hogy Jujuy (khukhuj).

Kérdi Betti, hogy hát akkor meg miért megyek? “Mert gyönyörű”- mondom én, s akkor most megmutatom, miért érdemes néha kicsit kockázatot vállalni.

Egy napi utazás után érkezem meg nem abba a városba (inkább falu), ahová terveztem, és persze a váratlan csúszás miatt tök sötétben érek az állomásra, szóval hidegvér, wc-s nénit kérdez, információ felé tart, még nyitva vannak. Két roppant fontos kérés: hívja fel nekem a provincia biztonsági főakármijét, hogy tudok-e a héten utazni Chilébe, és mutassa meg a legolcsóbb hostelt, mert én azt se tudom, hol vagyok. Másnapra érkezik a válasz, hogy esélytelen, az út behavazódott s lezárták (az Atacama-sivatagba tartottam, szóval azért számítottam erre) a térképet a hostel felé megrajzolja, ideadja, indulok. Miután már percek óta sétálok úgy a sötétben, hogy egy élő emberrel nem találkozom, s három nagykutya utam állja, megértem, miért az a legolcsóbb, és nem éri meg, szóval keresem a második legolcsóbbat.

Hamar meg is találom, tetszik, betérek az udvarra, a recepciós pultnál egy szimpatikus fekete macska fogad. Udvariasan köszöntöm, és a szobák felől érdeklődöm, de hamar kiderül, hogy ez rossz ötlet volt, mivel persze hogy mögöttem jelenik meg a tulaj, aki komótosan végignézi a jelenetet, s totálisan hülyének néz. Nem baj, magyar vagyok Ukrajnából, ilyenje még nem volt, megkedvel, s kapok is tőle egy 4 személyes szobát egyedül, privátnak 🙂 Üröm az örömben, hogy éjjelente -3, -4 fok van, fűtés az nincs, a zuhanyzónak meg teteje az van épp, oldala már kevésbé. De amíg nem zuhanyoztál úgy, hogy ömlik az arcodba a forró víz, az északi szél meg párhuzamosan rád is fagyasztja, hogy aztán magadra húzhasd a 3 nehéz bolíviai pokrócot, mintha egy nagydarab ember feküdne rád, addig eh, gyerek vagy még, egyem azt a burzsuj fejed!

Másnap Humahuaca felé veszem az irányt, a völgy a világörökség része, gyönyörű, régi város, engem mégis leginkább a 4300 méter magasan fekvő El Hornocal érdekel, ezért megkeresem az illetékeseket, akik a pricepes’ piros kisautóval felvisznek a hegyre, hogy megláthassam a csodát. Egy argentin párral és egy német sráccal utazom (aki egy évig egyedül utazgat, s az út végén, Új-Zélandon, találkozik “a” lánnyal (imádom az ilyet)), közben meg csendben nézzük a végtelen hegyeket, a zavartalan alpakákat, a végtelen nyugalmat. 45 perc után érünk fel a 14 színű hegyhez”, és ha addig ezt az elnevezést túlzásnak tartottam, hát most megszégyenülök. Lélegzetelállító, élénk, óriási, meg kell illetődnöd tőle. Egy órát töltünk ott, s próbálnak beszélgetni velem, de szólok, hogy engem most itt elvesztettek, csak néha-néha válaszolok, mint egy jó székely bácsi, magyar ember ilyenkor csendben van, megadja a tiszteletet.

A nomád körülményeknek, meg a hatalmas szélnek és nyomáskülönbségnek köszönhetően életem egyik legszörnyűbb éjszakáját töltöm a szobámban, 40 fokos lázzal, alvászavarral, képzelgésekkel, meg folyamatos könnyezéssel (persze mindig csak a jobb szemem). Ez történetünk szempontjából csak azért fontos, mert így talán megértitek, hogy miért fogok elég hamar átugrani Bolívián. Lázzal, bedagadt szemekkel, ezekre emlékszem: elől ülök a panorámaablaknál, 30 fokkal tűz a nap, sivatagon megyünk keresztül, egy részen út sincs, ott 20 km/h-val haladunk, gyalogolok a határ felé, óriási szegénység fogad, az egész város egy nagy piac, át is akarnak verni, rengetegen állnak a visszafelé sorban, próbálnak áttelepülni, folyamatosan leszólítanak, éjszaka érkezem, a busz nem megy be a városba, az országúton tesz ki, onnan kell besétálnom, de ezt anyuéknak ne mondjátok meg.

Éjjel még betérek a cyber-ábécébe lejelentkezni. Na most ez egy sarki bolt, amiben van élelmiszer, tisztítószer, hús, alkohol, vetőmagok, játékok, kisállatok, 6 régi nagyházas számítógép, amin lehet netezni, meg úgy tényleg minden. Szóval kifelé jövet megkérdem az eladósrácot, hogy nem tartanak-e véletlenül, indokolatlanul gyógyszert megfázásra. Erre a pult alól előhúz nekem egy argentin acc-t, meg két jelzés nélküli tablettát. Na mármost. Ha bármilyen körülmények között a világ másik végén a pult alól nyújtanak át neked két puszta, ismeretlen pirulát, akkor menekülj, nehogy még pénzt is adj érte. Nekem most momentán az is mindegy volt, ha drog, csak valami üssön ki.

Azért szerencsére sokkal jobban lettem tőle, szóval később, mikor Tilcara inka-kori maradványait, meg Purmamarca színes hegyeit kell felfedeznem, már egészen emberi formám van. A Salinas Grandes, azaz a hatalmas sósivatag engem totál ledönt a lábamról. Úgy érzem, megérkezem a kedvenc Cseh Tamás dalom színhelyére, “határ határát ahol elveszti”. Végtelennek tűnő tiszta fehérség és csend. Közel a chilei határhoz, ahol meg 300 km-en keresztül csak sivatag fogad, míg egyáltalán egyetlen várost is találnál. 4000 méter magasban, a semmiben, ha amúgy ateista vagy, akkor is megszólítod az Istent. Itt is egy órát töltünk, s én csak ülök és imádkozom, egyetlen férfival állok csak szóba, akinek már megint Jézus-szeme van, s szeretne lefotózni. Kiderül, hogy Nagy Angyalnak hívják. Kezdem azt hinni, hogy az utaim során ezek az emberek valamiképp tényleg angyalok.

Nem szeretném elmondani, hogy hány órát kell várnom hazafelé Argentína jelenlegi egyik legveszélyesebb városában, Tucumánban. Nem töltöttem a félig nyitott terminálon az éjszakát. Mert nem érkeztem hajnalban a pályaudvarra. A nap se csak reggel nyolckor kel fel. Erről inkább csak annyit, hogy a város nagyon szép, láttam az épületet, ahonnan Argentína függetlensége indult, egy kedves bácsi meghívott reggelizni, s átadta egész élettörténetét, és még egy rock-bandával is sikerült összebarátkozni.

 

Óriási szerpentineken tekeregtem, de ez mégsem az a fajta utazás volt, ahol “most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi hajt.” Ezek most nem holmi kis olasz, felhőtlen szerpentinek voltak. Láttam a hegy lábánál a szegény falvakat, amik valahogy nem látszanak turista éttermekből. Meg az út szélén gyalogló igazi csavargókat, akiknek tényleg “sapkájuk a hold és fésűjük a szél”. Ott alszanak, ahol az éj éri őket, s hordják magukkal minden vagyonukat egy hátizsákban. Mert ezek a hegyek, ezek a tájak itt olyanok, hogy úgy érzed tényleg valahol itt lakik az Úr. Végig Hobo szól a fejemben, hogy “ne zavarjam Isten álmát”, hogy “minden városban adjak pénzt egy koldusnak”, hogy “kerüljem a tömeget…” Nem az a fennhangon kacagó, magamra-ölelem-a-világot-mert-itt-minden-az-enyém-féle út. Itt most egy tisztes magyar parasztember levette volna s mellére szorította volna a kalapját. Mert mikor pihenni vágyik, szerintem tényleg itt alhat az Isten.

Köszönöm szépen mindazoknak, akik akárcsak egy vacsora árával is hozzájárultak ahhoz, hogy eljuthassak ide 🙂

A cikkhez tartozó további képeket itt találod: Galéria

*A cím egy részlet Hobo Csavargók tízparancsolatából, ezen kívül a cikkben Cseh Tamástól, és a Quimbytől idézek.

You may also like

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *